Világhírű, díjnyertes fotóművész, aki szürreális, digitálisan manipulált fotóival az identitás, az érzelmek és az álmok világát kutatja. Munkái számos országban – többek között New Yorkban, Párizsban, Londonban és Kínában – kerültek kiállításra, és elnyerte a Firenzei Biennálé fődíját is. Alkotásaiban gyakran saját magát jeleníti meg, testét és környezetét átalakítva, hogy szimbolikus történeteken keresztül tárja fel a belső világot. Portfóliójában egyaránt megtalálhatók önálló művészeti projektek, galériás együttműködések és nemzetközi reklámkampányok, amelyekben a vizuális kísérletezés és a technikai precizitás kéz a kézben jár.
Mesélj a kezdetekről, mikor és miket kezdtél el először alkotni? Hogyan jutottál el a fotózásig?
Már egészen kicsi koromtól a művészet vonzott – rajzoltam, festettem, mindig valami kreatívban éltem ki magam. A Photoshopot 11 évesen ismertem meg, és szinte rögtön beleszerettem abba a világba, hogy bármit létre tudok hozni a képzeletből. 13 évesen nyertem egy digitális fényképezőgépet, ami sorsfordító volt: elkezdtem önarcképeket készíteni, kísérletezni, és rájöttem, hogy a valóság önmagában nem elég. A fotográfia és a digitális manipuláció együttesen vált az önkifejezésem legfontosabb eszközévé.
Hogyan indult el a karriered?
Az első kiállításom még gimnazistaként volt, majd a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanultam fotográfiát. A nemzetközi áttörést 2014 hozta meg, amikor először hívtak meg Amerikába kiállítani. Onnantól kezdve sorra jöttek a külföldi lehetőségek, és úgy éreztem, hogy a világ kinyílt előttem – miközben itthon sokszor kívülállónak tartottak.
Nálad az önfejlesztés, vagy inkább a tanulmányok voltak hangsúlyosak?
Mindkettő fontos, de számomra az önfejlesztés mindig előrébb való volt. A tanulmányaim adtak egy keretet, de az igazi fejlődés abból született, hogy órákon át kísérleteztem, hibáztam, újrakezdtem. Az alkotás folyamatában fedeztem fel önmagam – ez sokkal erősebben formált, mint bármilyen iskolai struktúra.
A Social Media nélkülözhetetlen hogy egy alkotó széles közönséget érjen el, te hogyan viszonyulsz ehhez? Élvezed használni, vagy szükséges rossz?
Őszintén? Inkább szükséges rossz. Nagy lehetőséget ad, hogy az ember a világ bármely pontjára eljuttathatja az alkotásait, de közben rengeteg nyomás és felszínesség is jár vele. Néha jó, hogy közvetlenül kapcsolódhatok azokhoz, akik szeretik a munkáimat, de sokszor érzem, hogy elveszi az energiát az igazi, csendes alkotástól.
Milyen kihívásokkal szembesülsz a munkád során, és hogyan kezeled ezeket a kihívásokat?
A legnagyobb kihívás a belső bizonytalanság és az, hogy a magyar művészeti közeg sokszor nem fogad el. Sok kritikát kaptam, olykor kifejezetten bántó módon. Ezt ma már úgy kezelem, hogy a fókuszt a művészetem belső igazságára helyezem – nem arra, hogy ki mit mond. Az alkotás számomra terápia és bizonyíték is arra, hogy van értelme annak, amit csinálok.
Van olyan alkotásod, amihez különösen személyes szál fűz? Mi a története?
Azok a munkák, amelyeken a testem átalakul, vagy szimbolikus állapotokat jelenít meg, mindig nagyon személyesek. Például amikor a betegségem idején szembesültem a halandósággal, sok olyan kép született, amelyben egyszerre volt jelen a félelem és a túlélés vágya. Ezek segítettek feldolgozni azokat az érzéseket, amelyeket szavakba nem tudtam önteni.
Melyik munkádra/projektedre vagy a legbüszkébb?
A Firenzei Biennálén elnyert fotó kategóriadíj nagyon különleges élmény volt. Az egész várost az én képeim plakátjaival borították be – az egyik legmeghatóbb visszajelzés arra, hogy amit csinálok, valódi érték.
Melyik médium vagy technika áll hozzád a legközelebb, és miért?
A digitális fotográfia és a Photoshop a két legfontosabb eszközöm. Ezek adják meg azt a szabadságot, hogy a valóságot átalakítsam és kiegészítsem az álmaimmal. Szeretem, hogy korlátlan lehetőséget biztosítanak: nincsenek határok, csak a képzelet.
Mi volt eddig a legnagyobb alkotói kihívásod, és hogyan oldottad meg?
Az egyik legnagyobb kihívás az volt, amikor teljesen elbizonytalanodtam abban, hogy van-e értelme tovább csinálni. A megoldás az lett, hogy újra és újra visszatértem a gyökerekhez: a belső vágyhoz, hogy nyomot hagyjak a világban. Ez adott erőt, hogy folytassam.
Hogyan néz ki egy ideális alkotónapod – ha minden úgy alakul, ahogy szeretnéd?
Reggel csendben kezdek, kávéval és egy kis zenehallgatással. Aztán belemerülök az alkotásba – fotózás, retusálás, új ötletek kipróbálása. A legjobb, ha megszakítás nélkül tudok dolgozni órákon át, és egyszerre érzem az izgalmat és a nyugalmat. Ez az a meditatív állapot, amit keresek.
Ha bárkivel együtt alkothatnál – élő vagy már nem élő művésszel – ki lenne az, és mit hoznátok létre?
Nagyon izgalmas lenne együtt dolgozni Salvador Dalíval – úgy érzem, a szürrealizmusban hasonló a szemléletünk. Egy közös projekt valószínűleg a valóság és az álom határán születne, tele szimbólumokkal és meghökkentő képi megoldásokkal.
Mit tanultál magadról az alkotásaidon keresztül, amit más módon talán sosem ismertél volna fel?
Azt, hogy a sebezhetőség nem gyengeség, hanem erő. Az alkotásaimban a legmélyebb félelmeimet és fájdalmaimat mutattam meg, és ezeken keresztül tapasztaltam meg, hogy mások is rezonálnak ezekkel. Ez segített elfogadni magam.
Hogyan változott az alkotói szemléleted az évek során?
Régen inkább menekülés volt: egy világot akartam teremteni, ami más, mint a valóság. Ma már inkább feltárás: a művészet számomra annak eszköze, hogy megmutassam a valóság mélyebb rétegeit, azokat a dolgokat, amelyekről kevesen mernek beszélni.
Mit mondanál a 10 évvel ezelőtti önmagadnak – művészként?
Azt, hogy ne félj ennyire. Hogy a bántások és a nehézségek ellenére mindig van értelme folytatni. És hogy az érzékenységed nem hátrány, hanem épp az teszi különlegessé a munkáidat.
Milyen szoftvereket használsz?
Elsősorban Adobe Photoshopot, hiszen ez a fő eszközöm. Emellett Lightroomot is, és időnként After Effects-et, ha mozgóképes projekten dolgozom.
Mik a terveid a jövőre nézve a munkásságoddal kapcsolatban, és milyen új projektekkel foglalkozol most?
Szeretném bővíteni a látásmódomat: egyre inkább vonz, hogy más emberekkel dolgozzak, és ne csak önarcképeket készítsek. Emellett kacérkodom a film és a reklám világával is, mert úgy érzem, ezekben újfajta kihívás és lehetőség rejlik. A nagy álmom pedig egy ausztráliai kiállítás – sokszor álmodom róla, és bízom benne, hogy megvalósul.